Már megint
John egy asztalnál
üldögélt. Kicsit idegesen, hisz másfél évig tartó szolid és kimondatlan habogás és mellébeszélés után végre muszáj megkérnie Mary kezét, nincs mese. Végül is, miért is a kitartás a
szabadság mellett, ha már semmi értelme. Egyetlen értelme volt eddig az életnek.
Sherlock. Amikor elment, a legkeményebb fájdalom közepette is csak egy fény
volt a lelkében. Hogy egyszer visszajön. Valamikor, valahogy, hiszen Isten
irgalmas, és visszaküldi őt. Hiszen annyi
módon volt képes visszaverni a halált, nem lehet, hogy egy ilyen hősnek ilyen
vége legyen. Olyan igazságtalan, ha tényleg minden hazugság volt. A szívében
érezte egykor, és a szikrák három évig lángolásból, hamvadásba mentek át, de
még mindig ott voltak, égtek. Még a kihunyó korukban is ott volt a tudat, az az igaz, amit először látott. De aztán a
múlt héten történt valami. Nem is értette, de egyik reggel nyugodtan, frissen
ébredt, mint aki újjászületett. A kínzó hiányérzetnek, ami minden reggelét
hamuszürkére festette, nyoma sem volt: a küszöbön egy csokor hóvirágot talált a munkába
menet. Kedves Mrs. Hudson! Igen, hiányzania kéne, de olyan jó végre
megkönnyebbülni, nevetni anélkül, hogy minden hangba belekeveredne a vértócsa
képe...
Már nincs jelentősége. És most már nincs ok, hogy kerülje a lánykérést. Mary! Minden
reggelét elviselte immár két éve, mennyit próbálkozott határozott, majd női
módszerekkel, hogy John végre enyhet leljen,
és mennyire szánalmasan törekedett John arra, hogy ne sikerüljön. Mary végül is
már belenyugodott, hogy hárman élnek egy ágyban, egy lakásban, ráadásul sosem fog
onnét kiszabadulni, még elköltözniük sem lehet. De megtört a varázs. John
lemondott Sherlockról. Ez már kész melodráma! – gondolta John. Lassan pedig
ideérhetne, letelt már a kötelező jellegű lánykérési negyedóra. Mellette
jöttek-mentek az emberek, majd hirtelen mozdulattal valaki meglökte az asztalt,
a vörösbor hirtelen vértócsává festette a fehér abroszt. Na, tessék! – John
halkan káromkodva nézett fel.
˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙
Sherlock zihálva állt a vendéglő ajtaja előtt. Egy forgalmas éttermen
kell átverekednie magát, hogy megfelelő drámai hatást gyakoroljon Johnra, kell
a graciőz hercegi elegancia, mielőtt John beveri az orrát, valószínűleg a fogai
sem nagyon fogják megúszni... Reméljük, a padlóra kerülést sikerül.
Ennyit megérdemel az öregfiú. Sose gondolta volna, őt valaki ennyire tudja siratni. Senki. Még
Anya sem... Ő inkább. De John... A leggonoszabb, legkegyetlenebb ember sem
érdemel ennyi fájdalmat, amennyit John kibírt. Ilyenre csak az igaz emberek
képesek, mint a középkori szentek vagy a névtelen hősök... Épp ideje, hogy vége
legyen. Igen,okom volt rá, hogy ez történjen, hiszen inkább álljon egy
temetőben egy sír felett, minthogy ő feküdjön benne!!! Ennyire vagyok önző,
inkább kínzom,mint hagynám meghalni...gondolta Sherlock, lelkifurdalás nélkül.
Hiszen életre születtünk, a nemes halál baromság! Ha John hallaná... Plusz két
pofon. Már mindegy. Itt az idő, Maryt
nem tudja tovább visszatartani a taxis: kellett két ötös, mire ráállt, hogy
húszperces kerülőt tegyen...
Na, már csak a tizenkét
lépés...
John felnézett, hogy jól
letolja a támadót. Aztán hirtelen megszűnt a levegő, lángok csaptak fel, érdekes, hogy nem látszanak, csak a torkát égetik... Kék szeme előtt aranyló lett a háttér, minden süllyedni (vagy emelkedni?)
kezdett. Sherlock, az anyád úristenit!...- akarta kiáltani, de nem jött szó
a szájára. Na igen,
Sherlock még erre is képes, a világegyetem színe előtt is beéget!!! – volt
utolsó gondolata, majd minden elsötétült. Sherlock a karjaiba kapta a
felpattanó, majd elvágódó férfit. –Hívjanak orvost!!! azonnal!
A mentőben ücsörgés nem volt épp felemelő. Különösen Mary mellett, aki
folyamatosan sírdogált, valahogy rohadtul nem lehetett utálni. Pedig
idegesítette, de nagyon. Sherlock, ellentétben minden jóérzésével, átfogta a
síró nő vállát. Mary megdöbbenve nézett rá. Aztán vállat vont, és rádőlt Sherlock vállára.
John hosszú álomból ébredt, erős fejfájással. Alig kapott levegőt,
kezét se tudta mozdítani. Ja, értem: kórház. – gondolta szárazon, de hogy
miért?...
Álmában folyton
Sherlockkal volt, de ez a Sherlock nem lakótárs volt már, inkább afféle kedves és hitves, mintha a halálból is rajta tartaná a szemét, fogná a
kezét. De hogy kerültem ide? Vártam Maryt az étteremben...és akkor történt, igen,
hallucináltam. Kezdek bekattanni...
Felnézett, és ott állt
a látomás.Kabátban, kék sállal a nyakában, halálos sápadtan, de mégsem lehet ő. Sherlock sosem lenne ijedt!
-John!.. Én vagyok!
- Látlak, megint...
nagyon rosszul lehetek...-nyögte John, és elfordult, meglátta Maryt, ahol elmázolódott
sminkkel az arcán még mindig sírt. – Te is látod? – Mary bólintott.
- John, ő az. Mindent megmagyarázott. Visszajött.
- Sherlock...
A göndörhajú közelebb lépett, és sután megfogta John kezét.
Tényleg ő az. Érzem a szívverését, a pulzusát, látom a szemeit, az
ijedtségtől tág pupillákat. A légzése is felgyorsult, szaggatott, a szemei
vörösek. Lehet, sírt?! Ez annyira
nem... Úristen, úgy analizálok, ahogy ő szokott!!! Ne már... Biztosan azt
hiszi, gyűlölni fogom. Dehát nem mindegy már, mi történt, hol volt, a
lényeg, itt van!!! A két ember, akit
szeretek.
John gyengén megszorította Sherlock kezét. – Öregfiú, hát megint itt
vagy, bosszants? – mondta, és
elmosolyodott. Sherlockban elszakadt valami. Életében nem tett olyat, amit most igen.
Elcsukló hangon, hangosan sírni kezdett, mint még gyerekkorában sem. Megpróbált
beszélni, de csak szófoszlányokat tudott kinyögni, értelmes hangjai hüppögésbe
fúltak, aztán lassanként mér érteni
lehetett. – Három év... érted volt... te vagy a családom, te marha...
Mary vigyorogni kezdett,
John arcán is megjelent egy kis régi somolygás. A béke megköttetett.