2. rész

Derengés

  

Vakító fény, ijedt kiabálás, hangzavar.

Sherlock csak ült az előtérben, és felhúzta a szemöldökét. Egy sürgősségin ennyit nem szoktak foglalkozni egy új beteggel. Pláne nem ilyen hisztérikusan.

Mellkasi sérülés lehet, hirtelen lövöldözés, sok vért veszített: rengeteg vérkészítményt visznek be. Valószínűleg már nem tér magához, de értékes ember lehet. Maga a főorvos kezd bele, tehát ismerős útján került ide a beteg, vagy valami magas állami szerv parancsa. Mycroftra ismerek benne. Valamelyik informátor, alapfontosságú információkkal. Az orvos nemrég érkezett, kipihent, a legjobb sebész a városban, rendezett lelki és családi élettel: fontos, hogy a keze ne remegjen. A többiek összeszokott csapat: fontos, hogy ne hibázzanak. Az  orvos idegesen telefonál, és vár: szervet kér, sürgősen, különben megvárná, hogy visszahívják. Fontos beteg, de esélye sincs. Az egyik ápolónő titokban kiszökik, zsebéből rózsafejet húz elő: telefonálni szalad a pasijának, este lehet, hogy a kezét is megkérik. Valószínűleg késik a beteg, másképp nem merné.

Milyen kaotikus egy kórház sürgősségije így, hogy akik itt dolgoznak, ennyire rettegnek a haláltól. Pedig ha félretennék, egész érdekes dolgokat tapasztalhatnánk. A halálfélelem a legfontosabb információkat tartja vissza ilyenkor, és pont azoknál, akiknek a leginkább kéne. Aki halni készül, nem fog segíteni, mert vagy leköti az, hogy retteg, vagy alig várja az új kalandot.

Megrázta a fejét. Sosem szokott így elmélkedni, legfeljebb Mycroft vagy apa mond ilyeneket, ha kicsit több sherryt ittak a vasárnapi ebéd után.

Hirtelen futott be a helikopter.

A beteg sápadtbőrű, magas fehér férfi  a szokottnál is sápadtabban feküdt a kórházi ágyon. A vak is láthatta, hogy utolsó perceit éli. A halálos fehérség mellett  ellenpontnak ott volt a vörös: mindet vér borított, rengeteg piros vér... A beteg mellkasából már csak szivárgott.

A beteg megérkezik.

„Adrenalint! Vérnyomást fel nyomni! Elveszítjük!” A falak fehérek, a ruhák zöldek, az arcok vörösek a kiáltásoktól és a stressztől.

Sherlock türelmetlenkedni kezdett: Mollyt várta, de a lány nem jelent meg, pedig mondta neki a telefonba, hogy csak beugrik hozzá... vagy csak akarta? És mikor akadályozta őt az a pár lépcsőfok? Amikor meglátta Johnt, hirtelen megnyugodott, furcsa módon örömet érzett.  Nem kell akkor felhívni, kivárni, amíg John lenyugszik, mert nyilván az ágyból vagy a kádból rángatja ki, és mehetnek a legutóbbi gyilkosság helyszínére, bár már most biztos volt, hogy a közeli házban lakó vízvezetékszerelő a gyilkos.

Várjunk csak.

Őt már elkapták, azonnal vallomást tett, és  még a fogdában tett öngyilkossági kísérletét is meg lehetett akadályozni, mert John két mondatából Sherlock erre is rá tudott jönni.

Akkor mit keres itt?

John szemei vörösek, a keze véres. Arca nem pusztán fáradtan szürke, ez az ember teljesen kifordult önmagából. Vonásai kuszák: mintha összetörték volna. Mindig érzelmes volt, de ez most más. Ez mégcsak nem is gyász. Ez LELKIFURDALÁS és VESZTESÉG. Mintha ő halt volna meg: John mindig is empatikus volt. De kit sirat? Hiszen Maryn kívül csak ő volt neki. Senki más mély kapcsolat, legfeljebb Mrs. Hudson mint anyapótlék.

Nyitotta a száját, de nem tudta. Lépni sem tudott, száját sem nyitni.˙ÉREZNI kezdett. Nem a testét,  hanem valami mélységet: a belső szemei előtt megjelentek rengetegen, sok-sok arc, könnyben úszva, dühösen vagy a fájdalomtól  ordítva... A szíve majd megszakadt, és záporoztak a könnyei: szerette volna megváltani a világot! Soha többé, betegség, veszteség. Ilyen az őrület?  Csak nézni tudta Johnt, majd hirtelen ott találta magát John mellettt. Karját emelte, hogy John vállára tegye, de ez sem sikerült. Mintha kezei sem lennének. „John, nézz rám, nem hiszem el, hogy nem látsz! John! Mi történt, John?” Válasz nincs, csak egy sokkoló hang, ami Johnból feltört, de Sherlock nem tudott mit kezdeni vele. John sikoltva zokogott, majd megjelent mellette egy fehér kar, ami viszont át tudta ölelni. Mary volt az. Terhes, hűséges, sorsban átkozott Mary, aki Sherlockhoz hasonlóan szintén az elárvultak csapatához tartozott. Mary áthatóan nézett rá, majd az ő szemeiből is könnyek csorogtak. Kezével megfogta Sherlock vállát, bátorítóan pislantott. Aztán Johnt kezdte pátyolgatni, aki teljesen elgyengülten dőlt vállára.

Megjelent Molly is, meglepően nyugodtan. Kezet fogott Maryvel, Johnnak adott egy nyugtatót, és egy pohár vizet is hozott a mosdóból. John enerváltan vette be a pirulát, és hagyta, hogy mondjanak neki, csináljanak vele, amit akarnak.  A lány is sápadt volt, és nyugalma mindenkit megtévesztett volna, de Maryt nem. John tudta, hgoy itt egy másik dráma készül, ami átcsaphat tragédiába, ezért beszélni kezdett Mollyhoz. Felhozta azt a régi karácsonyt, számos emléküket, így Molly csakhamar zokogni kezdett. Könnyeivel együtt folyt el a korábban meghozott döntés határozottsága is. Ha Sherlock, akkor ő is...

Hátranézett, és ő is meglátta a mellettük letarolva ülő Sherlockot. Pontosabban nem őt. Csak a szemeit. Halkan sikoltott, aztán megrázta a fejét. Megtörölte a szemét, az orrát, majd felpattant.

-          Hozok kávét az automatából.  – mondta csendesen, de ellentmondást nem tűrően.

-          Hogy kerülök én ide?! Az előbb még az erdőben voltam, útban a szobám felé... – kérdezi Sherlock Mollytól, és a kórház képe szétesik, apró darabra. Helyette megjelenik a Baker Street. Minden a régi benne, csodaszép, csak egyvalami furcsa. A fotel. John hiánya ül benne, maga John nem. Csak egy fájó űr, hogy John soha többé, soha. És mégsem lehet meghalni, hanem tovább kell vonszolni a napokat. És ez így van jól. Aztán ez a kép is szétpattan...

Sherlock hörögve riadt fel, így jött rá, hogy álmában egyszerűen nem vett levegőt. Úszott a verítékben, ezért felkelt, hgoy legalább pizsamát váltson. Ahogy a fürdőszoba felé tartott, az ablak előtt lenyűgözve nézte a napkeltét: a fények, a felhők, a reggel narancssárgás árnyalata mind-mind egy elfeledett arcot idézett. Egy copfos lányét, aki valami miatt nagyon fontos volt... 
Hirtelen elfordult, valami furcsát érzett, illetve valaminek a HIÁNYÁT. Megszagolta a pizsamafelsőt, és rádöbbent, hogy nincs szüksége fürdésre, mert nem lett piszkos, nem lett még izzadt sem. Itt mintha néhány életfunkciónak vége volna...  Nem emlékszik a legutóbbi vacsorára pl., se az időtöltésekre.  
Hm. 
EZ nem lehet. Sherlock Holmes vagy, te nyavalyás, tartsd a szintet! Egy kis droghiány miatt nem puhulhatsz el!

Évek óta nem szedtem semmit. John sem engedné. Mycroft pedig.... No igen, ő küldött ide. Legalábbis korábban mindig ilyen helyekre küldött, hogy leszokj. Ez csak feltételezés, nincs rá bizonyíték, vigyázz, Sherlock, kezdesz slamposodni!

Nézzünk körül! A falak aranyzöldek és lilák, tehát ez egy nem konvencionális gyógyintézmény.  De hogy mikor is került ide, és miért is, az már nem tiszta. Freud idején voltak ilyen gyógyintézmények, még a csempék mintája is szecessziós, inkább lehangoló, nem passzol egy ilyen helyhez. Eddig vagy hipermodern fém és fehér helyeken próbálták helyre parancsolni az agyát, hol pedig szakadt, hetvenes évekbeli retrós, narancs-barna-piros  műanyagkasznikban.

Mintha nem is az én évszázadom lenne.

Kilopózott a folyosóra. Vastag szőnyeg, perzsamintás. Ez tehát az előbbi típusú, méregdrága hely, gondolom, Mycroft itt gyógyíttatja a némileg bekattant embereit. A felelősséget nézve meg is értem. Mellesleg minden hangot lefog, tehát a hely inkább pihenésre szolgál.

A falakon festmények, szinte minden korszakból, mint egy családi vérvonal ikonosztáza, kivéve, hogy helyenként még őskori mázolmányok is megjelentek. Az egyik sarokban egy  kép: mintha már látta volna. A lány, a felhőről!  Fontos, de honnét fontos ő nekem?

Mozgást hallott: tovább lopózott a folyosón, de a társalgóba már nem ment be. Megbújt az egyik falhasadékban: épp időben, mert elhaladt előtte valaki.

Meghűlt benne a vér. Fehér alak ment el előtte, fehérhajú, fehérbőrű, áttetsző vonások, és körvonalak..

A falak lassan színt váltottak: csempéből tapétába, a padlót  csakhamar szőnyegpadló borította. A festmények nagy része eltűnt, helyettük fotók jelentek meg a falakon. Ahol a copfos lány volt, ott most ... JOHN. Az ő fotója. Valami elhomályosította: hirtelen előtte állt az alak, és rámosolygott.

Bár az lenne, hogy betéptem!

Minden elsötétült. A ffene. Már megint.

Utak a Szellemkastélyban

Utak a Szellemkastélyba

Vöröses, lilás volt az alkonyati ég, de a horizontot betöltötte egy sötétsárgás-arany csík: errefelé „tündérhíd”nak vagy „aranyhídnak” nevezik. Az erdő szélén egy nagyobb szila állt, alatta viszonylagos méltósággal süllyedt a kövek csipkéje: igazi Alhambra, mit a hideg és az eső faragott. A távolban már látszottak a házak, mögöttük a tenger kis karéja. Valójában a tenger mellett kéne lenniük, de ezt a hegyet valahogy mégis vagy két mérfölddel odébb tette le a Jóisten.

Sherlock a sziklákról lógázta lábát, ahogy ülve nézte a tájat. A talaj nem volt éppen kényelmes, de mostani állapotában kicsit örült is a fájdalomnak. Az alkonyat magánya, ahogy lassan elhaltak a nappali hangok, a madarak hangja, s az egyéb erdei zajok, állatok lépései, rókacsaholás, stb.

Hol lehet most John? Mit csinál?

Erre most nem szabad gondolni. De valamire muszáj. Ezek a tetvek az agyát is kivennék, ha hordozható lenne: méghogy szanatórium!.. És hogy beteg lenne?Sosem szokott az lenni! Amíg John ott volt, vele volt, addig nem volt ilyen! Na jó! Elég a nyafogásból!

Megpróbált felállni: őrült nehéz volt, a lába izmai alig engedelmeskedtek, a kezei pedig mintha dróton lógtak volna. Azért csak lábra kecmergett. Tétova léptekkel elindult az út felé, ami a szanatóriumhoz vezetett. Útközben kicsit riadtan vette észre, ahogy néhány bagoly felriadva felérepült, de nem csapódtak neki, hallotta az egerek neszezését, ahogy elbújnak az ősellenség elől. Látta a vadmacskák szemeit villogni, és még jobban megijedt. Eddig sosem volt ennyire tudatában a természeti jelenségeknek, vagy ha igen, számára csak fények, zajok voltak. Most viszont látta a gondolataikat, az állatok mögötti szimbólumokat, azok jelentéseit. És mindegyik, mintha túlzottan felhangosított zenét hallgatna, sikított, még az interferenciák is sikoltottak.

A füléhez kapta a kezét, de hiába tapasztotta rá, a zajok nem szűntek. Közben az arany nap végleg eltűnt a látóhatár mögött, és a megmaradó fényszikrák is lassan kihunytak.

„Időben vissza kell érnem, különben sosem kerülök haza! Nem mintha nem tudnék megszökni, de Mycroft ezúttal biztosan nem kegyelmez...

Erőltetett menetben sietett vissza az úton, bár hosszú lábaival néha-néha megbotlott. A zajok tovább sikítottak, de már nem zavarták: egy szimfóniává kezdtek összeállni, ami egyszerre volt felemelő, és szívszakasztó.Közben Molly arca tűnt fel előtte: a mindig kedves, hű Molly. Kár, hogy amikor az ember a való világban van, az efféle dolgokra nem tud felfigyelni. Lépkedett tovább, nehéz szívvel, s egyre inkább elszomorodott. Új dolog volt ez az érzés. Egyáltalán, hogy volt.

Ahogy közeledett, megint a szemébe vágott a fény, ami furcsa volt, mert a szanatórium körül finoman szórt neonfények égtek, és mutatták az utat, az eltévedőknek. Sherlock most már futni próbált, de folyton el-eltántorodott. Fekete fürtjei lassanként átnedvesedtek az izzadtságtól: „Pedig nem is mozogtam annyit! Mi bajom lehet?” Ahogy beletúrt a hajába, vörös, nyúlós konzisztenciájú anyag került a kezére. Vér.