avagy
Hogyan tanuljunk tehetségünk birtokában
Az alábbi sorokat nem azoknak a tehetségeknek írom, akik tudják magukról, miben tehetségesek, gyakorolnak eleget, és eredményeik is szépen megmutatkozni látszanak, még csak nem is azoknak, akik annak tartják magukat, és úgy érzik, méltatlanul mellőzi őket a világ.
Vannak furcsa, megmagyarázhatatlan érzésekkel a világra jövő babák, sokat sírnak, könnyen nevetnek, és általában mindig olyan fura érzet veszi őket körül, amitől a többiek kissé viszolyogva fordulnak a „normálisok” felé. Az ilyen gyerekeknek legtöbbször nehéz beilleszkedni, nem mártíromsága, hanem máshogy gondolkodása, és reagálásainak nem tipikus volta miatt: a köznapi dolgok ijesztik, érthetetlenek számára, míg a teljes kreativitást és kevés információt tartalmazó gondolatrendszerek nagyon vonzzák őket.
Igen sokan küzdenek ezzel a „másként gondolkodással”: az indigógyerekek elmélete, a tanulási problémákkal küszködők, a „lúzerek” egyaránt ebből a típusból kerülnek ki. De ez talán nem is baj, amíg a gyereket van, ki meghallgassa, és a világra alkalmazott negatív vagy akár pozitív véleményeinek elejét vegye, s azt kreativitásba forgassa.
Ezek a problémák ugyanis általában, akármilyen ijesztő vagy érthetetlen tünetekkel járnak is (diszlexia, diszgráfia, autizmusra való hajlam, összpontosítási zavarok), valójában képességek előfutárai.
A képességek jelentése: nyitottság, a kíváncsiságra való különlegesen erős hajlam, amely az ítélkezés helyett inkább a kutatást favorizálja, és a bevett fogalmak helyett saját rendszereket épít, ahányszor csak új dolog kerül elébe. Ezekre a nyitottságokra lehet felépíteni művészi pályákat, tanári, orvosi hivatást: ha megmarad tisztán. Ez azonban nem könnyű: általában az efféle nyitottságot nem kedvelik a szülők, sem a tanárok, tehát a gyermek, mire eljut oda, hogy valóban felismerhetné, addigra a felismerhetetlenségig megváltozott.
A tehetséggel ugyanis nem más ismerhető fel, mint az ideák világa: „mindaz, mi bennünk halhatatlan”: a dolgok, az emberek, a történések „jobbik” fele, mindaz, ami a világ isteni természetét mutatja. Az a partíció ez, amikről lehetetlen szentenciákat megállapítani, ítéleteket hozni, hisz minden esetben máshogy mutatkozik meg az erejük: csak beleérezni lehet. Az intuíciók világa igen törékeny, és az „evilági” tudat nehezen kezeli, kiszolgáltatottságnak érzi, emiatt védekezik: hiszen a teljes nyitottság egyben erős érzékenység is, melynek jelzéseit meg kell érteni, fel kell dolgozni, amely még a legnagyobb mestereknek sem könnyű feladat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése