Már megint

John egy asztalnál üldögélt. Kicsit idegesen, hisz másfél évig tartó szolid és kimondatlan habogás és mellébeszélés után végre muszáj megkérnie Mary kezét, nincs mese. Végül is, miért is a kitartás a szabadság mellett, ha már semmi értelme. Egyetlen értelme volt eddig az életnek. Sherlock. Amikor elment, a legkeményebb fájdalom közepette is csak egy fény volt a lelkében. Hogy egyszer visszajön. Valamikor, valahogy, hiszen Isten irgalmas, és visszaküldi őt. Hiszen annyi módon volt képes visszaverni a halált, nem lehet, hogy egy ilyen hősnek ilyen vége legyen. Olyan igazságtalan, ha tényleg minden hazugság volt. A szívében érezte egykor, és a szikrák három évig lángolásból, hamvadásba mentek át, de még mindig ott voltak, égtek. Még a kihunyó korukban is ott volt a tudat,  az az igaz, amit először látott. De aztán a múlt héten történt valami. Nem is értette, de egyik reggel nyugodtan, frissen ébredt, mint aki újjászületett. A kínzó hiányérzetnek, ami minden reggelét hamuszürkére festette, nyoma sem volt: a küszöbön egy csokor hóvirágot talált a munkába menet. Kedves Mrs. Hudson! Igen, hiányzania kéne, de olyan jó végre megkönnyebbülni, nevetni anélkül, hogy minden hangba belekeveredne a vértócsa képe...

Már nincs jelentősége. És most már nincs ok, hogy kerülje a lánykérést. Mary! Minden reggelét elviselte immár két éve, mennyit próbálkozott határozott, majd női módszerekkel, hogy John végre enyhet leljen, és mennyire szánalmasan törekedett John arra, hogy ne sikerüljön. Mary végül is már belenyugodott, hogy hárman élnek egy ágyban, egy lakásban, ráadásul sosem fog onnét kiszabadulni, még elköltözniük sem lehet. De megtört a varázs. John lemondott Sherlockról. Ez már kész melodráma! – gondolta John. Lassan pedig ideérhetne, letelt már a kötelező jellegű lánykérési negyedóra. Mellette jöttek-mentek az emberek, majd hirtelen mozdulattal valaki meglökte az asztalt, a vörösbor hirtelen vértócsává festette a fehér abroszt. Na, tessék! – John halkan káromkodva nézett fel.

˙˙˙˙˙˙˙˙˙˙

Sherlock zihálva állt a vendéglő ajtaja előtt. Egy forgalmas éttermen kell átverekednie magát, hogy megfelelő drámai hatást gyakoroljon Johnra, kell a graciőz hercegi elegancia, mielőtt John beveri az orrát, valószínűleg a fogai sem nagyon fogják megúszni... Reméljük, a padlóra kerülést sikerül.

Ennyit megérdemel az öregfiú. Sose gondolta volna,  őt valaki ennyire tudja siratni. Senki. Még Anya sem... Ő inkább. De John... A leggonoszabb, legkegyetlenebb ember sem érdemel ennyi fájdalmat, amennyit John kibírt. Ilyenre csak az igaz emberek képesek, mint a középkori szentek vagy a névtelen hősök... Épp ideje, hogy vége legyen. Igen,okom volt rá, hogy ez történjen, hiszen inkább álljon egy temetőben egy sír felett, minthogy ő feküdjön benne!!! Ennyire vagyok önző, inkább kínzom,mint hagynám meghalni...gondolta Sherlock, lelkifurdalás nélkül. Hiszen életre születtünk, a nemes halál baromság! Ha John hallaná... Plusz két pofon. Már mindegy. Itt az idő,  Maryt nem tudja tovább visszatartani a taxis: kellett két ötös, mire ráállt, hogy húszperces kerülőt tegyen...

Na, már csak a tizenkét lépés...

John felnézett, hogy jól letolja a támadót. Aztán hirtelen megszűnt a levegő, lángok csaptak fel, érdekes, hogy nem látszanak, csak a torkát égetik... Kék szeme előtt aranyló lett a háttér, minden süllyedni (vagy emelkedni?) kezdett. Sherlock, az anyád úristenit!...- akarta kiáltani, de nem jött szó a szájára. Na igen, Sherlock még erre is képes, a világegyetem színe előtt is beéget!!! – volt utolsó gondolata, majd minden elsötétült. Sherlock a karjaiba kapta a felpattanó, majd elvágódó férfit. –Hívjanak orvost!!! azonnal!

A mentőben ücsörgés nem volt épp felemelő. Különösen Mary mellett, aki folyamatosan sírdogált, valahogy rohadtul nem lehetett utálni. Pedig idegesítette, de nagyon. Sherlock, ellentétben minden jóérzésével, átfogta a síró nő vállát. Mary megdöbbenve nézett rá. Aztán vállat vont, és rádőlt Sherlock vállára.

John hosszú álomból ébredt, erős fejfájással. Alig kapott levegőt, kezét se tudta mozdítani. Ja, értem: kórház. – gondolta szárazon, de hogy miért?...

Álmában folyton Sherlockkal volt, de ez a Sherlock nem lakótárs volt már, inkább afféle kedves és hitves, mintha a halálból is rajta tartaná a szemét, fogná a kezét. De hogy kerültem ide? Vártam Maryt az étteremben...és akkor történt, igen, hallucináltam. Kezdek bekattanni...

Felnézett, és ott állt a látomás.Kabátban, kék sállal a nyakában, halálos sápadtan, de mégsem lehet ő. Sherlock sosem lenne ijedt!

-John!.. Én vagyok!

- Látlak, megint... nagyon rosszul lehetek...-nyögte John, és elfordult, meglátta Maryt, ahol elmázolódott sminkkel az arcán még mindig sírt. – Te is látod? – Mary bólintott.

- John, ő az. Mindent megmagyarázott. Visszajött.

- Sherlock...

A göndörhajú közelebb lépett, és sután megfogta John kezét.

Tényleg ő az. Érzem a szívverését, a pulzusát, látom a szemeit, az ijedtségtől tág pupillákat. A légzése is felgyorsult, szaggatott, a szemei vörösek. Lehet,  sírt?! Ez annyira nem... Úristen, úgy analizálok, ahogy ő szokott!!! Ne már... Biztosan azt hiszi, gyűlölni fogom. Dehát nem mindegy már, mi történt, hol volt, a lényeg,  itt van!!! A két ember, akit szeretek.

John gyengén megszorította Sherlock kezét. – Öregfiú, hát megint itt vagy,  bosszants? – mondta, és elmosolyodott. Sherlockban elszakadt valami. Életében nem tett olyat, amit most igen. Elcsukló hangon, hangosan sírni kezdett, mint még gyerekkorában sem. Megpróbált beszélni, de csak szófoszlányokat tudott kinyögni, értelmes hangjai hüppögésbe fúltak, aztán  lassanként mér érteni lehetett. – Három év... érted volt... te vagy a családom, te marha...

Mary vigyorogni kezdett, John arcán is megjelent egy kis régi somolygás. A béke megköttetett.