Utak a Szellemkastélyban

Utak a Szellemkastélyba

Vöröses, lilás volt az alkonyati ég, de a horizontot betöltötte egy sötétsárgás-arany csík: errefelé „tündérhíd”nak vagy „aranyhídnak” nevezik. Az erdő szélén egy nagyobb szila állt, alatta viszonylagos méltósággal süllyedt a kövek csipkéje: igazi Alhambra, mit a hideg és az eső faragott. A távolban már látszottak a házak, mögöttük a tenger kis karéja. Valójában a tenger mellett kéne lenniük, de ezt a hegyet valahogy mégis vagy két mérfölddel odébb tette le a Jóisten.

Sherlock a sziklákról lógázta lábát, ahogy ülve nézte a tájat. A talaj nem volt éppen kényelmes, de mostani állapotában kicsit örült is a fájdalomnak. Az alkonyat magánya, ahogy lassan elhaltak a nappali hangok, a madarak hangja, s az egyéb erdei zajok, állatok lépései, rókacsaholás, stb.

Hol lehet most John? Mit csinál?

Erre most nem szabad gondolni. De valamire muszáj. Ezek a tetvek az agyát is kivennék, ha hordozható lenne: méghogy szanatórium!.. És hogy beteg lenne?Sosem szokott az lenni! Amíg John ott volt, vele volt, addig nem volt ilyen! Na jó! Elég a nyafogásból!

Megpróbált felállni: őrült nehéz volt, a lába izmai alig engedelmeskedtek, a kezei pedig mintha dróton lógtak volna. Azért csak lábra kecmergett. Tétova léptekkel elindult az út felé, ami a szanatóriumhoz vezetett. Útközben kicsit riadtan vette észre, ahogy néhány bagoly felriadva felérepült, de nem csapódtak neki, hallotta az egerek neszezését, ahogy elbújnak az ősellenség elől. Látta a vadmacskák szemeit villogni, és még jobban megijedt. Eddig sosem volt ennyire tudatában a természeti jelenségeknek, vagy ha igen, számára csak fények, zajok voltak. Most viszont látta a gondolataikat, az állatok mögötti szimbólumokat, azok jelentéseit. És mindegyik, mintha túlzottan felhangosított zenét hallgatna, sikított, még az interferenciák is sikoltottak.

A füléhez kapta a kezét, de hiába tapasztotta rá, a zajok nem szűntek. Közben az arany nap végleg eltűnt a látóhatár mögött, és a megmaradó fényszikrák is lassan kihunytak.

„Időben vissza kell érnem, különben sosem kerülök haza! Nem mintha nem tudnék megszökni, de Mycroft ezúttal biztosan nem kegyelmez...

Erőltetett menetben sietett vissza az úton, bár hosszú lábaival néha-néha megbotlott. A zajok tovább sikítottak, de már nem zavarták: egy szimfóniává kezdtek összeállni, ami egyszerre volt felemelő, és szívszakasztó.Közben Molly arca tűnt fel előtte: a mindig kedves, hű Molly. Kár, hogy amikor az ember a való világban van, az efféle dolgokra nem tud felfigyelni. Lépkedett tovább, nehéz szívvel, s egyre inkább elszomorodott. Új dolog volt ez az érzés. Egyáltalán, hogy volt.

Ahogy közeledett, megint a szemébe vágott a fény, ami furcsa volt, mert a szanatórium körül finoman szórt neonfények égtek, és mutatták az utat, az eltévedőknek. Sherlock most már futni próbált, de folyton el-eltántorodott. Fekete fürtjei lassanként átnedvesedtek az izzadtságtól: „Pedig nem is mozogtam annyit! Mi bajom lehet?” Ahogy beletúrt a hajába, vörös, nyúlós konzisztenciájú anyag került a kezére. Vér.